RATKÓ József  (Budapest, 1936. augusztus 9. – Nagykálló, 1989. szeptember 13.): költő. Törvénytelen gyerek volt, gyermekotthonban nőtt föl. 1956–58-ban a szegedi egyetemre járt magyar–olasz szakra, de nem fejezte be tanulmányait. Segédmunkás, tanító, újságíró, majd 1964-től Nagykállóban a járási könyvtár munkatársa, később igazgatója volt. 1983–86-ban egyik szerkesztője a Hangsúly c. nyíregyházi „rádiós irodalmi folyóiratnak”. József Attila-díjas (1969), SZOT-díjas (1975), Szép Ernő-díjas (1985). Gyermek- és ifjúkorának alapélménye az árvaság, a szegénység, a kisemmizettség. Indulása, élményanyaga a Hetek költői csoportosuláshoz köti. Vezérmotívuma a hűség, közösség, felelősség. Előbb a helyét kereső ember szorongása, majd a közösségi eszmények és a valóság ellentéte jut kifejeződésre verseiben. Törvénytelen halottaim (1975) c. kötetének mitológiája szerint a holtak tartják a földet, s az élők csak akkor egyenrangúak velük, ha keményen élnek, ha meg tudják tartani magukat. A népköltészeti ihletés, a siratóénekek, jeremiádok tónusa meghatározó. Ratkó József lírája az élményköltészet, a lírai realizmus jegyében indult, majd a metaforikus-látomásos jelleg került túlsúlyba. István királyról írt drámáját (Segítsd a királyt!), az 1984–85-ös évadban a nyíregyházi színház adta elő. ( hetek )

Művek
Félelem nélkül, versek, 1966;
Fegyvertelenül, versek, 1968;
Egy kenyéren, versek, 1970;
Félkenyér csillag, vál. versek, 1984;
A kő alól, versek, Nagykálló, 1987;
R.-breviárium, Nagykálló, 1993.