Az ember veszett, harapós
gépeket nevel gyilkolásra.
A halál földünkre tapos
akárha páncélos bogárra.

S égig fröccsen a fény. Vakon
tántorog az űrben az Isten,
hogy emberibb égtájakon
magának más földet kerítsen.

Mert béke akkor lesz, ha mind
beleégünk majd az agyagba,
kővé válnának dolgaink,
és lélek lelken nem maradna.

Fölriad s nőne a virág,
de visszabújik majd a földbe,
rettegve ássa be magát,
nehogy az ember újból megölje.

Magányos, kóbor fegyverek
imbolyognak új célt keresve,
s vonítanak, mint az ebek,
halott teremtőikre lesve.

Ma azt gondoltam, kellene
fegyver nekünk is, szelídeknek.
Fegyvereket ölnénk vele,
hisz akik nem ölnek, megöletnek.