Mellettem latrok, lebontva csontnak:
mennyi milosztban magasztosodnak,
kenőccsel-kentek, köddel-kevertek.
Engem, Isapurt, el se temetnek.

Adatott nékem Paradizumnak
függni keresztfán, száraz halottnak,
mókus lerágta orrom dióját,
hollók likasztják arcom cipóját.

Kősírba engem anyám temetne,
vagy béseperne hamvas-vederbe,
ámde parancs jött, Pilátus írta,
kalimpáljak csak, nincs hely a sírba!

Kősír, amelybe Krisztust temették,
bé nem fogad ma zsélyi leventét,
merthogy riporter, merthogy megírná,
s minden dekadens költő siratná.

Látjátok, feleim, szümtükvel nézzétek,
ahogy latrok közt zabál föl a féreg.
Csontom világít, halkan csörögve,
s disznó-dicsőség hull rám örökre.