Kezedben régi kincsed roncsa, 
a fája üszkös, húrja lóg,
de próbáld csak, tán fölzeng rajta,
a keserűt, a ríkatót.

Madzaggal kötve-toldva húrja?
akkor is! hátha szólna még:
ha mást nem, azt a percet sírja,
mikor a rongyos putri ég,

Mikor veszett csiviteléssel
a tébolyodott fecskepár
pucér fiókáit hogy mentse,
a lángoló ereszre száll,

mikor ebeddel vonítottad
a pusztulást, hogy az egen
együtt csikarjon cigánysorsod
s az ősi csikasz-félelem!

Ezt húzd, ha mást nem, ezt a percet,
aztán aludj, amíg az éh
aludni hágy, míg jő a vénség,
a térdig sár, a trágyalé,

s a vályoggödörben merenghetsz:
hogyan cifráztad egykoron…
s hull rád az emlék, mint pernye
s beszállja szíved a korom…