Ki engem
egyszer
kinéz magának,
sose nevezzen
kerti virágnak.
Ne itasson az
metszett pohárból,
szomjam eloltom
lába nyomából.
Pihenő párnám
keble friss halma,
vacsorám is két
jánycsecsű alma,
s mint csillagomban
meg vagyon írva –
(egy) magvát mutató
muskotály szilva.
Kinek velem van
hintázni kedve,
ágyékom völgye
legyen a nyerge,
álljon fölébem,
rogyjon rám árván.
Teste azúrral
erezett márvány, |
nyelve idegen
–
orosz vagy lengyel?
Tenyerem lába
alá a kengyel,
s hogy örömömet
szét ne kiáltsam,
gyönge csuklója
zabla a számban.
Szerelemről már
ne énekeljünk.
Két felleg között
villám a testünk,
nyelve belém vág,
szívem a porban –
nem baj, megmossuk
villányi borban –
de mintha lelkem
elkapta volna,
forró szeleket
zúdít rám torka, |
szájának
olvadt
méze kicsordul,
az én lovagom
gerincre fordul.
Vérbolond vércse,
vágok utána,
s lábát mögöttem
lakatra zárja.
Melyünk a préda?
Ha nem ő, én se.
Hátamban mégis
körmei kése,
szisszenek, rántom
vissza magamra,
hadd védekezzem
vállát harapva,
hasonlítsunk két
tüzes kerékre,
gördüljünk ki
a mennydörgő égre. |
