Vári Fábián László 
Csoóri Sándorhoz
                           (közel hajolva)
Dinnyés József dalai
A fellegek – alkonyi varjak – elülnek,
végképp elenyészik a nappali hold.
Az Úr szeme pásztázza lelkünket újra,
s Mutatóujjával rácsap a húrra,
vagy gyertyaszál-időnkhöz napokat told.

Hát toldja csak, toldja sok kisded piláccsal,
angyali nép seregeljen oda,
hol bomlik a beszéd, s az orca pirul.
Bátoríts, Uram, győzz meg magyarul:
anyanyelvvel altestet nyalni? Soha!

Hisz voltak, mert voltak, kik úgy hegedültek,
mint Márton pap – jelzi a drégelyi rom.
De mindétig követték őket az árnyak,
s fiaik lehajtott fejekkel jártak
e tűzreValó Világban. Iszonyodom!

Mert repperek dongják körül a Szerelmet,
és levágott kézfejet rejt az avar.
Ha rászárad vérünk a platánlevélre,
s ha nem telnék szemünkre csipkefedélre,
egy ibolyalevél is betakar.