Felmordult erre az emlékek őre, 
botjával nagyot húzott a kőre,
s a lefejezett asszonynak vére 
pipacsot hintett a hóesésre.

De amint az alkony ránk hanyatlott, 
nyakad szép éke felaranylott,
s hálóinged egy égi szóra 
a szobát ezüsttel teleszórta. 

Fogam a fogaidhoz koccant,
combjaid zárja picit moccant, 
a takarót lassan megemelte, 
s elszállt a hajnal énekelve.

Az én szememre is így száll az este, 
egy ölelésből a másikba esve.
Tedd hát a szívem gyenge gyolcsba, 
s küldd Ungvárra vagy Nyírbátorba.

Döngjön előttem ötven pár csizma, 
csendítsen ötven fekete szoknya, 
hadd tudják meg mindenek rólam, 
hogy a szerelem hadnagya voltam.