Eltűnt a’ napnak fényessége,
‘s a’ bíbor, melly nyugtában ége,
pej szürkűletre változik.
A’ hold kiúszik ősz egünkre;
az éj langy álmot hint földünkre,
melly hűs homályba
zárkozik.
Jer Dóris! a’ szomszéd erdőbe,
hol szunnyadékony ágernyőbe
a’ gerliczék elültenek,
‘s hol csak csörgése a’ vizeknek
vagy zajja zeng a’ zsib szeleknek,
midőn gallyakba ötlenek.
Hadd mondgya ott meg sóhajtásom,
melly szünhetetlen lángolásom
azóta, hogy megláttalak;
‘s melly tűrhetetlen csüggedéssel
ohajtom, hogy szent esküvéssel
örökre nőmnek vallyalak!
Felelly meg egyszer hűseidnek,
kik áldozván sok ékeidnek,
esengve kérik szívedet!
‘s ha még nem tudgya kétességed,
kit boldogítson szívességed?
javaslom, válassz
engemet.
Nem nézek én a’ gazdagságra,
vagy ősi fénnyel tellyes ágra,
midőn éretted esdeklek.
Nem hódol szívem friss eszednek,
sem omladékony szépségednek;
erkölcsöd a’ mit tisztelek.
(1806.) |
