Ah! benne, ammint rám mosolygott,
  Laurámnak láttam kék szemét;
Laurámnak, ammint szála bolygott,
  friss termetét.

A’ harmat szinte öntözgette
  illattal tellyes arczait,
‘s tejcsöppecskékkel gyöngyözgette
  kék fodrait.

Két csöppet láttam levelének
   remegni gyenge széleinn,
‘s egyűlni végre sík öblének
   hűs méllyeinn.

Eggy szép edénybe friss hantyával
   áttettem e’ kis fajzatot,
‘s Laurámhoz vittem nagy pompával
   mint zálogot.

Hadd intsen, Laura! Thirzisedre,
   mondám, e’ kisded Nefelejts!
‘s ha vészek ütnek nőhitedre,
   el ne felejts.
 
(1806.)