Vas István 
Ének a magányról
Dinnyés József dalai
Finom, bonyolult szöveteknek
lágy színei kopva lazulnak,
kényes, fiatal szeretetnek
szép szirmai fagyva lehullnak.
Ez képe a férfiu télnek,
mert szívem akárhova szított,
ha mihez vonzódott a lélek,
minden csak visszataszított.

Akikhez egy eszme vezet még,
azok is mind rendre kivetnek,
igy lettem – más se lehetnék –
én üldözött, árva eretnek.
Ahol égtek az ifjui lángok,
én is melegedni akartam.
hogy történt? nem tudom. Állok
most fázva, tünődve, zavartan.
 

 Kit sűrű magány, tömör éj vár,
ne hidd, hogy a karjai késnek!
Egykedvüen indulok én már
jegyesül a sötét feledésnek.
Ott látom elúszni a kéklő
fiatalság távoli kedvét
s úgy élek, mint a sötétlő
barlangban az északi medvék.

Egyedüllét, ifjui bánat,
te védj, egyedüli vitézség,
hűs balzsama büszke magánynak,
te csititsd a szivem remegését,
hogy azt, amit itt vetek el még,
ne akarjam aratni a porból,
adj bátor szívet és elmét
vígan kimaradni e korból!

1937