Mint, az
árva holt anyára,
Úgy borulok rád, hazám.
Hideg vagy, fekete, sárga;
Alszol-e, vagy valahára
Meg vagy halva igazán?
A csatában el nem estél,
Csak leraktad fegyvered.
Jó sokáig szenderegtél;
Halkan, álmodban beszéltél,
Látva fényes képeket
Eljövendő nagy napokról…
"Leszen úgy, mint régen volt."
Vagy talán már nem is alszol,
Csak pihensz, vársz, hallgatózol,
Hogy ki híved, árulód?
Fiaid már vetkőztetnek,
Osztoznak ruháidon.
"Ez az enyim, ez a tied"
S e fölött hogy verekednek? -
Vagy talán én álmodom?
Neked éltem, érted éltem,
Önfeledten, igazán.
Ami tűz, láng volt szivemben,
Oltárodon elégettem;
Mindenem föláldozám |
Jutalmul
mást nem kivánva:
A te dicsőségedet.
Szenvedésem mind nem fájna;
A csalódás hogy: hiába! -
Őrüléssel fenyeget.
A nagyobbak, erősebbek
Tőled eltaszítanak,
Álomporral hintegetnek,
Altató dalt zengedeznek,
Hogy ne halljad hangomat.
Kétségbeesett őrjöngő
Sikolyával költelek.
Félek, minden órán késő…
Kapzsi, éhes, prédaleső
Banda élve eltemet.
Még azt mondják, hazudozzák,
Hogy magadnak gyönge vagy.
De ha kell harcolni másért,
Szolgai libériáért -
Erőd óriási, nagy! |
Önjavadra
semmid sincsen.
Idegennek telivér.
Meztelen vagy, mint az isten,
Kinek testét eszik itten,
És a papja mind kövér.
De mig élek, én remélek,
Hiszem az istenemet:
Leszáll az a keresztfáról,
S újra egyszer elkorbácsol
Templomábul titeket.
- És ha meghalsz, ha csalódom
S szellemed elköltözött:
Tetemeden, koporsódon
Mint a féreg, nem rágódom,
Ott halok, tested fölött.
Megkövülve, mindörökre,
Aeolhangú sírjeled…
Zengve ős dicsőségedről,
Legalább a feledéstől
Megmentem híred, neved…
1887 |
