Őrházikók előtt, akárhol is, Apám  tiszteleg;
s ha sorompók közt suhanunk, megint gyerek 
leszek.
És minden állomáson én mindig megérkezem, 
szinte leszállnék mindenütt, ahol lámpa 
int nekem.

A városok hatalmas hangszerek,  húrjaikon
botladozva emlékeim dallamait 
újra tudom;
harangszavuk nagy pálmaága  fölém hajol,
s egy ismerős pad mindenütt int felém 
a fák alól.

Én nem tudom, már sokszor félek,  vétkezem :
hát nincs Anyám; szerelmem és barátom 
énnekem?
hogy én bárkit, bárhol is bolondul szeretek,
s e földön én itt idegent 
sosem lelek.

Ha már kezet fogott és hallgat velem,
vagy elkapja az utca-mély fölött fuldokló
tekintetem,
már üldögélnék órákig panasza tornya alatt,
amíg fölöttem szíve harangütései 
inganak.