Váci Mihály 
Akác a forgószélben
Dinnyés József dalai
Kit bármilyen szél eltéphet a tőtől ,
s amelyen lombja kivirult - a földtől,
csak lenge gyom, mely az avarból nőtt föl. 

Súlyos magként hullottam én a mélybe, 
átjárt, feszített íze, hűvössége,
s ott nyílt ki szívem, mint két sziklevélke. 

S most átkarolom millió gyökérrel, 
szívós, görcsösen tartó öleléssel
mi engem nevelt, - nem engedem én el!

Életünk frissen nyílt barázda-mélye,
hasgató árkai, jó televénye,
botlasztó hantjai, szik-keménysége, 

 bennetek fogantam! - Már nincs egy rög se, 
melyhez ezer hajszálgyökér ne kötne,
s mit gyökeremmel ne én fognék össze!

Mint könyörgő ujjak, úgy kulcsolódom 
minden omló göröngyre, s úgy fonódom, 
hogy körülöttem a táj szét ne hulljon.

Gyökereim egyetlen porszemet sem
engednek szóródni, forgószelekben. 
Égő szík ez - de benne gyökereztem!

Tövises és virágzó szerelemmel
karollak, drága föld! Te se engedj el!
Ne engedj szállni a szelekkel!