Hiába emlék, élmények 
mintha nem benned élnének. 
Csak hallottál volna arról
a házról, gyerekről, parkról.

Hol tragédiák születtek, 
a bútorok csak szuettek, 
kísértetek közt gyerekágy, 
lámpafény veri szemed át.

Az idő szoknyákba rejtett, 
hogy tompább legyen a kezdet, 
még ha a Nap is megvakul
- felnőttél láthatatlanul.

És ugyanaz a sors hozott, 
kinek testét most hordozod 
- bemérni őt hát nem nehéz: 
fele kátrány és fele méz.

Hogy összeálljál végre te, 
kinek végül is végzete, 
miről írnia kényszerül, 
mert megőrülne tétlenül.