Szemlér Ferenc 
Számadás
Dinnyés József dalai
Harmincadik évem bámulom gyötörten,
harminc hosszú évig lomokat söpörtem,
se eszem, se házam, se hírem, se kertem,
ami másnak játék, én még azt se értem.

Könyveket olvastam, ezret-e vagy százat,
ért már annyi öröm, és ért sok gyalázat,
tanultam belőlük?... ma is leigázhat
akármilyen rossz szó, akármi alázat.

Óvakodom szólni: "igen-igen, nem-nem!"
inkább otthon ülök, hogyha el kell mennem,
bárki szeretett még, megcsalódott bennem,
gyáva ez, asszony ez! - hirdetheti fennen.

Harcra gyönge voltam, a békére gyáva,
hiúságom mellett elbújhat a páva,
szerelmet fogadtam nyelve és zihálva,
s ha beléfeküdtem, kihűlt bárki ágya.

 Ha népem szerettem, önmagam szerettem,
önző voltam nagynak, szépnek papolt tettben,
ha veszélyben voltunk százan vagy csak ketten,
mindig magam óvtam, magamat féltettem.

Lelkem olyan csípős, mint az érett hagyma,
még akkor se étel, ha más mind kifogyna,
ember lehet éhes, belé nem harapna,
szemétre kell dobni; tán már holnap, vagy ma.

Én vagyok a bűnös, ha senki sem pártol,
piszkos vagyok, fülledt, mint a rég bezárt ól,
elmerülök, nincs, mi megmentsen a sártól,
aki csak ennyit ér, felfordulhat bárhol!