Szemere Pál 
Zrínyi
Dinnyés József dalai
Tehát végfényén állok életemnek, 
Hol minden óra halni kényszerít; 
Itt hát a cél, s homálya éjjelemnek 
Rám s tetteimre mely fátyolt terít?...
Nem! érzem biztatását végzetemnek - 
Felejtés tengerébe nem merít;
S ha bár véremmel kell is itt fizetni, 
Szebb hajnal vár, rám szebb fényt hintegetni.

Elsűlyed e század s kidől magzatja, 
Mely most becsemben ösmer engemet; 
De egy később porom meglátogatja, 
Forró ajakkal áldva tettemet.
Ki a közért éltét feláldozhatja, 
Az gyüjt örök, állandó érdemet; 
Nevét rokon-polgári szíveikbe, 
Mint oszlopban, tisztelve helyhetik be. 

 Megyek hatalmas ösztönöm szavára, 
Mely bennem lángtettekre ébredett; 
A béavattak áldozat-sugára 
Orcámra újabb fénnyel terjedett; 
És amitől szebb álmom messze jára, 
S e szív remélni nem merészkedett,
A legdicsőbb bért várhatom munkámért:
Meghalhatván királyom és hazámért.

Mit tettek ők, akiknek hősdalokban 
Istenként tisztelt képük megjelen?
Kik vívtanak lángok között s habokban, 
Mint virtusukhoz hívek szüntelen. 
Rendíthet a sors szívet a bajnokban, 
De törni lelkét, - arra képtelen. 
Féreg szeressen porban fetrengőzni: 
Nemes szívnek küzködni kell, s fog győzni.