Sinka István 
Alszik
Dinnyés József dalai
Aludt anyóka a széken
kopottan, vaksin, szegényen.
Fölötte a konyha boltja
fekete volt a téli füsttől.
És fekete volt a sorsa is
- s az én sorsom is vele füstölt.
Ezért volt egyre panasza,
nem, hogy nem lesz több tavasza. 

Sokszor-ó, emlék! - tudom, úgy volt,
hogy magának bölcsődalt dúdolt.
Kezében az öreg kovászfa,
hintálta, s az álmok jöttek…
- Aludj anyóka, füst az élet,
s a konyha boltja sincs fölötted,
csak a csend van, a táj, a kék,
s az örök holddal az örök tél.

Agyagkorsóid anyóka
elnyelte, lám a folyóka.
S ki őrzi már a cseréptálat,
a gyalogszéket, a kis teknőt?
A tál szétporlott, mint a bánat
s szú rágta szét mind a kettőt.
Anyóka, látod kár volt élni,
s hetven évig csak remélni.

 Remélni, hogy javul az élet,
Hogy szebb napja lesz a szegénynek.
Ám a reménység széjjelolvadt,
álom lett és szél lett belőle,
s most kórók alján tücskök danolnak
az új veszteseknek hírt felőle.
Így nekem is, ki vesztes vagyok
s holnap talán már meghalok.

Meghalok talán már holnap
s hajamba majd penészt fonnak.
De addig is egyre látom:
ül anyóka és a padkán
nő a por és nő az álom
- tőle úgyis az maradt rám.
...Az maradt rám, meg a kínja, 
s a puszták összes kankalinja.