Kísérték Bereki Gábort.
Kék ingén a vére átfolyt.
Nem is lázadt szegény többé -
Két nagy lengő tollú zsandár
leverte a csalán közé. 

Igás-kocsi hazavitte.
Híre szállt. Senkise hitte.
Csak amikor harmadnapra
édesanyja a rézfillért
fénytelen szemire rakta.

Este volt, épp napszálltakor,
ott hányódtam én is akkor.
Jöttek bánkódni a népek,
s tehetetlen bánatukban
csak a néma égre néztek.

Másnap sírdogálva tették
violák alá a testét...
S Bereki Gábor, aki volt,
nem tudja: még nő a csalán,
hull a könny és ballag a hold.