A hegyek mögé bútt a hold
  s az uccákon vadul
a férfi dalolt, dalolt,
  mint rab, ha szabadul.

Fegyvernököm, a hű Tamás,
  a dalról faggatott –
dallamához, mint annyi más,
  fájdalmat nem adott.

Szobát nyittattam, út pora
  harapta testemet
s bátran erkélyre léptem a
  múló világ felett.

Hajó tülkölt, ló nyerített
  s pöttöm suszterinas
fütyült a balga éjbe, mert
  tudta, mi az igaz.

S a hajnal már kitűzte dúlt
  táján réz szuronyát,
egy lovassereg, mint a múlt
  áradt a hídon át.

(Mind igy repül el részegen,
  aki nyeregben ül,
paripátlan az életem
  e versben menekül.)

s velük szabad férfi futott,
  élő fáklya magam,
pőrén futottam én is ott,
  árván s vígasztalan.

Kisérőim, a táj fölött
  kik jöttetek velem,
sikoltsátok, fegyvernökök,
  kifosztva, védtelen,

míg hajatokban fog tüzet
  a hő, a futkosó,
ki voltam, égő föld felett
  szikkadtan bujdosó.