Orbán Ottó 
Epilógus
Dinnyés József dalai
Idő malma, százra száz év,
hány remény és mennyi szándék,
s mind leverve,
véres sárral elkeverve

bugyborogja, hogy huszadszor
dől fejünkre az aranykor –
huszadszor, ha
nem ezredszer rogy a porba.

S ha ezredszer is, mit számít?
Isten verte remény ámít,
földrengés és
lángban áll az új Teremtés.

 Egy évszázad, mint a többi.
Mind nagyon tud hőbörögni,
adóztatni,
ítélkezni: Ide azt, ni! –

oda életed és véred,
hogy beteljen az igéret,
ami persze
nem telik be ezredszer se,

míg örök szerencsejáték
világkezdet és világvég:
aki tesz, tesz –
kár, hogy bárhogy játszol, vesztesz…

 Unlak Föld, és a panaszdal
még betegen sem vigasztal,
csak a nyelv az,
amit beszélője élvez,

Arany János aranypénze,
melyet nem váltottam rézre,
de megőrzök,
míg a gyönyörtől lúdbőrzök,

mert mint rokkantat a gyógyvíz,
ő simogat és őriz,
s majd ha voltam,
fölkelt és sétáltat holtan.