Ördög már
veletek, ti álszent hivatalok,
hites uraságok csipkegallérban,
csuhában,
kik arcomat dongva a kárt örvenditek
rajtam,
dongók a szentlélek dühödt pirosra
kitilt.
De ti bejöttök sátorom száján szalag
gyanánt
utatok sötétül Bécsig, hol jó hír
a gyászhír.
Hány sértett fenség marka eresztett
szemfedőnek,
csipeszes inkvizíciónak, ti dogma-dongók!
Dögbanyák, az ágyú nem lök oly mérges
tojást,
amilyent farotok csöve pököd eleven
húsra,
homlokom kínja nektek oszmán nyalánkság,
vissza,
ragadjatok Belzebúbra, ki világra
kúrt!
Pokolé a tábor, hol vitéznél több
a ringyó
s teknőc-lovasoknak csak hasa-menése
gyors -
Ti nem hulltok el, de sorsom kitagadom
innen, mert vétek, hogy egy-hiten
veletek éltem.
Csontvázdiák, te, halál, tiéd a
rózsás kalap,
kobakodra húzd és ámulj amíg én
a világot
vetkezem, a májust, bár fülemüleszóval
bélelt,
margarét-gombos rétet levetek s
zöld mezőt. |
Delfin-szökésü
ló torokig habzó kalász közt
már semmi, az Óceán habzata semmi,
a Nap
férfiseb-láza, mátka-ezüst haskérgü
Hold,
s töredék aranyaim: csillagok,
elszórt semmi.
Lengyel szép Zsuzsánna, citera,
etcetera,
s kitől fürdő forr fel, a Hölgy
és mókusa, semmi
Doboz-tömlöcben gyűrüm, hontalan
voltom semmi,
hervadj le földig, te rózsás-kalapos
halál!
Szent vagyok, költő-vitéz, akit
sebein át
gyalázott, piszkolt, gyilkolt az
arany Kamarilla
kátránnyá rontva a vért, de a vers
Pelikán,
valakihez pirosan áttör időn s
ködön.
Ördög már veletek, oltottmész-ruhám
dörög,
zsinórzata villám, nem esem hanyatt,
de orrlag,
angyalaim karolnak égbe, s majd
krónika csácsog:
címere hárfa - hungarus volt, istentelen.
1977 |
