Mivé levél
hazám,
Szegény magyar haza!
Melly nyíla, jognapod,
Hát már leáldoza?
Átkoztuk a’ letűnt
Múlt századok’ sorát,
Váddal borítva az
Ősök’ nyugvó porát.
Miért a’ jó avúlt
Kort háborítani?
Ha vádad visszahúll
Reád Te mostani.
A’ régi kor’ szive
Szerény, igaz vala:
Két színbe rejtőzik
A’ mostan’ hajnala.
Hajdan paizsban állt
Az üdvös érezet:
Ma üdvös érzeményt
Önkény rabúl vezet.
‘S ha tiszta terv miatt
Bukottat énekel
Költő erényiért:
Fáj a’ nemes kebel. |
Fáj, hall
ha tetteket,
‘S nem a’ tett’ bajnokát, -
Gyanítja mert az illy
Eltitkolás’ okát.
‘S mit ér a’ földi lét,
Mit ér a’ rény maga,
Nevünkre hogyha nem
Derűl’ hír’ csillaga?
Azért feszítse-e-
Meg testét a’ nemes,
Hogy még csak hírre sem
Lehessen érdemes?
Azért arasson-e
Ezreknek a’ derék,
Hogy hamván puszta kő
Legyen gyász síri ék?
A’ Pest-Budát ‘s körét
Rontó hullámokon
Ezrek’ mentője kelt,
Kit áldhatand a’ hon.
Lant zengi a’ derék
Hajósnak érdemét,
De mért feledte el
Tudatni nagy nevét. |
Vagy tán
olly férfi ő,
Kitől az áldozat
Király, hon- ’s nemzetért,
Nem az, de kárhozat?
Mert szóla, mert teve,
‘S a’ szó ‘s tett fülbe ment,
Melynek vadúl gonosz
Minden, mi tiszta, szent.
És fondor káröröm
Hírben temette őt,
A’ nagy, dicső felé
Erényes út-törőt.
Ha így: csak szunnyadozz
Szegény magyar haza!
Éj van, kelt jognapod
Renyhén leáldoza.
Ha nem: költő tudasd
Az érdemes’ nevét,
Nem, - mert ma tettre fényt
A’ névnek fénye vét:
De hadd tanúlja meg
Fiaknak is fija,
Hírben kinek nevét
Kell áldva mondnia?! |
