Ki tudja, hányadik játszma
hányadik éjszaka járta,
mikor utolsó tétként
előkerült a térkép.

Előbb mind a két lábát,
s mindkét karját levágták.
Végül a maradékot:
nőt, férfit, ivadékot,

végül azt is feltette,
ha veszt, hát elvesztette.

Cinkos kézben a kártya,
zsírosan, cinkelten járta,
mégis ott akart ülni,
a zöld posztóra dűlni,

ahol a világ sorsa
van a lapokba írva,
dohány s pezsgő szagában,
bent a kártyaszobában,

a hatalom szagában,
a legbelső szobában.

Mikorra üres zsebbel
rávirradott a reggel,
Judáspénzt, hogyha adtak,
és a vállára csaptak,

hajlongva kiállította
a váltót mindannyiunkra.

Hát megfogyva, szegényen
a batyúk tetejében
ülünk, s várjuk a végét,
a dobok perdülését:

végre elvégeztessék,
hírünket eltemessék,
s requiemmel tudassák
a születésünk napját.