Pirosló lángok csókja nyaldos
És vágytól reszket a nagy ég; 
Izzóvá lesz a könnyű pára -
Bölcsőm a végtelen homálya, 
Sírom az örök semmiség!

Az alaktalan lázas éjbe 
Nyughatlan ösztön kergeteti;
És mint egy szörnyű végzet rabja. 
Jövök, izzó fáklyát ragadva
S uszályom söpri az eget.

Alvó virág, hunyó természet, 
Oh, nyugtodat irigylem én! 
Belőled rég kihalt a lélek, 
Mig én dacolva, sors, tevéled,
Győztem az idők szellemén.

Voltam, mióta él az eszme, 
Mely a világra alkotott; 
Nem változom, az vagyok épen,
Ki milljó s milljó évet éltem 
S leszek, míg a világ forog.

Leszek és lesznek mind a társak, 
Kik vélem együtt bolyganak, 
Álmatlanul, kietlen éjbe', 
Kikből a sors ádáz szeszélye 
Teremtett úti társakat.

Megannyi nyughatatlan lélek, 
Ki velem együtt kóborol; 
Versenyt futnak őrült rohamba', 
Nincs senki, aki elmaradna -
És nem találunk célt sehol!