Nem is bánom, hogy így esett,
Hogy itt éltem egy keveset:
Szűk mederbe szorult örömim patakja, 
De annál üdébb volt gyorsan ömlő habja.

Szeretetben gazdag voltam,
Kincseit én szét nem szórtam; 
Itt áradott heve egész melegének,
Mint napsugár, melyet egy pontba gyűjtének. 

Drága zálogi szivemnek
A föld alatt itt pihennek;
Itt domborúl sirjok, látogatom őket,
Nem tekintem másnak, csak mint szendergőket. 

Szent nekem e pihenő hely,
Kiméltetem az idővel . . .
Keblére hozzájok engem is majd felvesz
S együtt várom velök, ami lesz, vagy nem lesz.