Elúnva a vaksötétben,
mögé mindig visszatértem.

Zárdasikoly s kocsmalárma
esketett föl a pohárra.

Véremben van, mint az evés,
e patakzó semmittevés:

Bárhol járok, a sok lábnyom
cáfolja csak a hiányom.

S kit az aszfalt hurcol széjjel,
Pokolnak gyón - minden éjjel,

harminckétrét hajladozva,
s üresebben, mint a bodza.

Mégse hasad! Mégse törik!
Levirágzom az Ördögig!

De, hol ablak, pohár, dal van,
megmártózom fényben, dalban,

s föltartva egy zsenge ágat:
ríkatom az avarfákat