Húsz éves voltam hajdanában, sápadt és vézna kisdiák,
Most túl a harmincon ijedten hallottam ezt az áriát.
Húsz évesen arról daloltam, ki kisgyermekként égre kelt,
Most éneklem húsz éves másom, ki egykor erről énekelt.

A férfikort, a vad kalandot, az ásítást, a férfibút,
S téged, öreg diákkaszárnya, ákáclombos Üllői-út,
A háborút, a forradalmat, a lázat, mely elégetett
S mély bánatát az elbukónak, ki majdnem hogy elégedett.

Jaj, életem édes regényét, hogy űzzem-fűzzem itt tovább.
Nyájas, bízó baráti arcok ma mind vigyorgó koponyák.
Süket, kopár földnek kiáltok, poros hazámnak bús fia,
Mert nem veri már vissza versem a Kárpát és az Adria.

Nem tudtam én dalolni nektek az újról, csak a régiről,
Nem tudtam én dalolni nektek a földről, csak az égiről.
Mert ami elmúlt, az csodásan kísért az én dalomba még,
Mert aki meghalt az időben, úgy van fölöttem, mint az ég.