Atyám bordái közül szökve a Napszellemig szárnyalok, 
melyet a Félhold vézna karja ölel önkívületben ott. 

Csőröm mint tüzes fogó izzik, felgyújtom a hűvös leget.
Én az álmába dermedt Holdnak parázs szerelmet így vetek.

Végül már fejem - szárnyam sincsen: mindenestül csak szív vagyok,
s amint átszakítom a burkot, a Hold már éberen jajong.

A korong közepére szállok, onnan tűzvészként terjedek:
körben a sápadt Félhold lelke mint rózsaszínű fény rezeg.