Nézd csak a megvadult perckarikát,
szemed izzó mélyében hogy tolongnak
–?
Megtüzesíti őket a bolond Nap,
így lesznek láthatók, s mint paripák
vad villámfényben, vörösen lobognak.
Harangzúgás, üvöltés, vágy-atom,
tervrészlet, emlékforgács, kedvparányka,
most indulnak a Végtelen-karámba,
s nincs az a hang, nincs az a hatalom,
mely onnét bármit visszaprédikálna.
S a Föld, mint roppant izzó szemgolyó,
veretvén a Nap vörös sugarától,
évszázad-gyűrűket bocsát magából,
melyekkel a sok hiábavaló
semmibe száll s eloszlik, mint
a kámfor.
És hogyha néha – amint mondatik
–
a csillagtáborokból tiszta éjjel
zenét hallani, szinte angyalit
–
tudd meg egy pusztuló nép búcsúzik,
halott cigányként, zokogó zenével.
1937 |
