1. Tűz, víz
között megütközött kis Magyarország,
Végromlásra s hervadásra hajlott
szép virág,
Jaj, mire jutál, hogy el nem futál,
Kívül-belöl csak olyan vagy mint
egy aszú ág,
Mert immár érted jár mindenfelől
nagy veszély,
Elől tűz, hátul űz s kerget az
víz mint az szél,
Bár felnézz, mert nem méz,
Az mit néked hátad megett barátod
beszél.
2. Mint ledűlt fa, kin valaha nagy
bátorsággal
Az madarak fészket raktak oly vigassággal,
És már dűléshez, készül eséshez,
Gyökerei felfordulni készek azonnal;
Leszegik, tördelik szállásadó gallyait,
Elhányják, nem szánják tűzre vetni
ágait,
Vagdalják s azt mondják,
Nem kár vágni, felbárdolni minden
tagait.
3. Ily keserves, veszedelmes most
az te ügyed,
Ez világban oly habokban forgasz,
elhiggyed,
Melyekben halál kétfelé kaszál,
Mert nem tudod, kit uralnod vagy
kit kell félned,
Ki szánja, ki bánja, ki neveti
bajodat,
Ki rontja, ki tartja privilégiumodat,
Nem látod s nem tudod,
Hogy kell hinni s kire bízni szabadságodat.
4. Mézet vártál, s ám találtál keserű
mérget,
Édes ízben, mint rút vízben, elnyelsz
sok férget,
Mert ártásodra, és bántásodra
Az álnok szív mint felvont ív,
mindent felkerget.
Noha most szép színt oszt festett
szóknak pompája,
De megront, bút rád ont még ő terhes
igája,
Mert úgy jár, elhidd bár,
Hogy végtére keserűre válik nótája. |
5. Nyavalyádnak,
melyben hajtnak most minden felől,
Mi az oka? Jaj, praktika! Ámbár
vedd elöl,
Mert veszélyedre s nagy ínségedre
Te véredben, kebeledben kígyót
neveltél.
Tápláltad s hizlaltad árulódat
bajodra,
Vétettél, mert vertél vasat saját
lábodra.
Ódd magad, mert megládd,
Hogy fiaid, árulóid visznek rabságra.
6. Oh idegen, immár régen meghűlt
álnok szív,
Ki hazádhoz, jó anyádhoz nem lehettél
hív,
Mérget forraltál, kit fel is adtál,
Csak nyelhessed s emészthessed,
míg megfojt az ív!
Romlását, végkárát hogy nem szántad
hazádnak?
Hogy ily bajt, szörnyű jajt szerzél
édes dajkádnak?
S ha Isten van mennyben,
Mindezekért keserves bért ad még
magadnak.
7. Te peniglen vénségedben megromlott
hazám,
Keserves kínt nyelsz óránként nyögvén,
óhajtván,
S talán azt véled, hogy immár téged
Nem fiaid, árulóid ejtnek halálban.
De ne félj, hitben élj, bízd Istenre
dolgodat,
Elhidd bár, órát vár, s megsegéti
bajodat,
S végtére, későre
Mind elveszti, megemészti árulóidat. |
