Külön növünk fel, mint a gyermek, 
az ember külön csúnya, szép, 
kereshet szülői szerelmet,
itt megdermed, ott agyonég.

Mi marad meg az országunkból? 
utak, utak, hosszú tanyák,
s az állomáson elfelejtjük 
saját eszméink igazát. 

Szakasz szakaszt szorít ki bennünk
és megszüntet minket a hó, 
ha leesik, ha beborítja
azt, ami a nyárból való.

Se biblia, se nő, se posta, 
nincs semmi, ami összefog 
bennünket. Következnek újra
az elkülönült szakaszok,

telefonok, fekete csöngés, 
fülünkben a csönd szőre nő, 
utolsó szeretők a porban, 
halálfutás, üres mező,

egyszerre nem vagyunk mi semmik, 
kádban ülünk, törülközünk,
a könnyeinket töröljük le, 
melyek már a testünkre folynak
és beborítják a kezünk.