Szüret-e
ez vagy talán tor?
Hallgatunk, pedig fogy a bor,
És sohajtunk, mint körűltünk
A süvöltő őszi szél;
Jól illik, hogy ide űltünk,
Hull reánk a falevél.
Hajdanában nem így volt ez,
Hűn megmondja, bárki kérdez:
Pezsgett a szív, szólott a hegy,
Milyen vígan, mily nagyot!
A hegy hallgat, a szív szenved,
A lőpor meg elfogyott.
Komoran űl a vén gazda,
Nincs már többé vidám napja.
Rajta még a régi mente,
Régi kedve nincs sehol,
Ajkán egy-egy teremtette
De sem tréfa, sem mosoly.
Rá-ráhuzzák a cigányok,
De a tánchoz, senki sem fog.
Elindulnak, tovább lépnek,
Elhal a hang szomoran;
Ifjusága a vidéknek -
Hol és holnem - oda van. |
Fa alatt,
a dombok alján,
Ül, mereng egy fiatal lyány.
Szeméből könnyet törül ki,
Már rég menyasszony szegény,
De sírját sem tudja senki,
Hol nyugszik a vőlegény.
Az unalom egymáshoz űz.
Leűlünk, hol lobog a tűz,
És beszélünk a multakról,
A szó gyakran megreked...
Lelkünk hosszan el-elgondol
És felszítjuk a tüzet.
Köd a völgyben, éj a bércen,
Már a tűz is alvófélben.
Halvány hold és sötét árnyak
A felhők közt odafenn . . .
A halottak fel-feljárnak,
Sok a sír a völgyeken.
1851 |
