Fölnagyított
szívdobogás
veri a házat, hallgatom.
Dörömböl a panellakás,
belédübög a vasbeton.
Úgy verdesi a ház csendjét
földszinttől a tizedikig,
érezni, belém ültették,
bennem hánytorog ez a szív.
Mély hangon, mint a nagybőgő,
ütemesen, akár a dob,
szünetet tart és elölről
öklendi a folyamatot.
Talán legalulról indul,
a biciklitárolóból
a puffogás, ez a dirr-durr,
ez az örök esti hóbort.
Máskor legfölülről kezdi,
úgy hallom, onnan dől a hang,
s hosszú menetben seregnyi
ütemmel, robajjal zuhan. |
Nálam sűrűsödik
egybe,
fülemben gyűlik össze mind;
húzom tenyerem fülemre,
de vajmi keveset segít.
Csöndre vágytam, zajban élek,
a piros tapétás szoba
dühvel, robajjal telik meg,
rákezd az esti orgia.
Úgy lesek este a versre,
ahogy a ragadozó
kémleli, végre elejtse
véletlenjét az ég alól.
S közbedöng folyton a panel:
a fölnagyított dobogás
tűnődésemig úgy hat el,
csupa roncs lesz a koponyám.
Csöndre vágytam, zajban úszom,
fulladok, fojt a régi vágy.
Egész testemet lehúnyom,
derű önt el, a némaság. |
