Gülch Csaba 
A liget fejedelme
Dinnyés József dalai
Gyertyákkal teli domboldal, 
árnyékot ringat a víztükör, 
felhőkkel játszik a hajnal, 
az est fakó fényben tündököl.

A készülő köd mögött könnyű 
pára angyalok őrzik a ligetet,
a csend tükreit rég letakarták, 
s a kegyelem álomként érkezett.

Csak sír, sír a fejedelem, 
magánya végtelen alkonyat, 
a felhőkből lopott vágyat 
felfalja mohón a kárhozat.

 Aztán összetört mindent a reggel,
forró vér folyt a föld alatt, 
a mélység kútjába dőltek 
a reménybe épített bölcs szavak.

Lassan árad szét a derű, 
utána maroknyi gyöngy marad, 
harmatot habzik a mámor 
s vacogni kezd a mézpatak.

Csak sír, sír a fejedelem, 
magánya végtelen alkonyat, 
a felhőkből lopott vágyat 
felfalja mohón a kárhozat.

 Valaki lopja a kertet, 
ágyéka ócska háború, 
kínokkal gyalázza meg a percet: 
az ölelés fonnyadt koszorú.

Meddő fájdalom minden sóhaj, 
dermedten tátong az éjszaka,
a szentélyben egy kígyó táncol, 
s fölfénylik fején a korona...

Csak sír, sír a fejedelem, 
magánya végtelen alkonyat, 
a felhőkből lopott vágyat 
felfalja mohón a kárhozat.