a hazugság fekete repülői.
Szárnyuk fölsebzi az ég homlokát,
s csillagok szeméből a fényt kitörli,
hogy ne lásson magára a világ.

A fatönkök, a jeltelen keresztek
gyökere máig életet ölelt,
a fejet, koronát, erdőt, hitet vesztett
otthonában lassan sírjára lel.

A szél rohan: nincs mibe kapaszkodjon.
Dühét nem fékezi, csak a hiány,
hogy nem törheti át magát a lombon,
és ág sem hajlik szeszélye nyomán.

Az ég a temetőig alászállhat,
nem tartják már a fák fönn az eget!
Az aláhulló csillagok úgy fáznak,
mint a tájon a lelkiismeret,

hogy tűri a kiszolgáltatottságot!
Becsületénél is szegényebb már
az ember, akit kiforgat egy álnok
világ, és átszel a látóhatár.