Valaki mindig fut a zuhogásban.
Lihegve fürkész, mint az elitéltek:
hol kap végre kegyelmet?
Tétova lábbal botladoz a járdán,
idegen ajtók, lecsapott redőnyök
pajzsai mellett.

Csuromvíz inge villog a homályból,
fülét a dörgés betapasztja, arcát
fölszántják hideg árkok.
Nem tud megállni, fölzuduló karral,
dühödt ököllel nem dobhat az égre
csikorgó átkot.

Valaki mindig fut a zivatarban.
Elázott fák közt iramodva, szökve,
nem jut mégse hazáig.
Szemem előtt a tűz-csatakos ablak,
arcom mögött egy kitaszított árnyék
vacogva fázik.