Láncok dübörögnek, láncok csikorognak, 
földrészeken átlép hörgő zsivajuk. 
Félelemtől ütve vacognak az erdők, 
cölöp-sivataggá merevül az út.

Láncok nyomakodnak parkokra, terekre, 
kőbe is bevágják horgas fogukat.
Súlyuk alatt ágként ropognak a csontok, 
földi nyomorából nem kél föl a rab.

Láncok sivakodnak dombokon, mezőkön, 
falvak gyenge hidján, patakok felett,
mint a csörtető tél, mint a büntető fagy, 
lerakják a tájra bilincseiket.

Karmos ölelés közt vergődik a lélek: 
teremthet-e mégis újat a világ, 
amikor az ember elfeledi végre 
bilincsek igáját, láncok moraját.