Az idő eljött.
Emlékezni
bátrabb dolog lett, mint tervezni
–
Könnyebb hazát lelni a ködben,
mint jövőt élő elmenőkben…
Mélyebbre búvik minden másnál,
hazudnak fent a magasságnál:
az élők egyszer még kiélik,
csak holtak őrzik bűvigéit,
akárhogy szorzom, bármint osztom,
percig se biztos, hűl az otthon,
dörmöghetsz napestig Petőfit,
ha kőbunkókkal összetörik…
Mert új tatárhad, új kufárhad
özönli el a tiszta tájat,
mert útjaink megzavarodtak,
csak visznek, vissza sosem hoznak:
hiába mondod, nyitott szemmel
nézed, amint lecsüggedt fejjel,
futóhomokká népek, hazák
Erdélyországból messze szállnak… |
Folyóink
dühbe mérgesedtek,
a bérceink elmeszesedtek,
s vissza ha megyünk titkainkba,
Drakula huhog várainkban.
Mert ijeszt, mi csak megijeszthet,
megöl, ami csak ölhet minket,
tépik rólad a fehér inget,
Tamásit, Dsidát, Reményiket.
Milyen szabad mezőkön jártál?
Lopják a földet, amin háltál,
ahol a szeretődre vártál,
most öngyilkoló fesztivál áll.
Mint pillér alámosott hídról,
egy dallam az ötágú sípról
naponta törik… Nem lepődsz meg
–
nincs mit felelj a kérdezőknek. |
Ábrándok
árvult szerepében,
álmaink állatseregében
elárvulsz, bárhogy is kérdik,
résszel együtt hull az egész is.
Lestem példát a Duna arcán,
de visszhangzón utálnak partján,
s nem tudom, ha nézek szemekbe,
hogy ki van, ki nincs ellenemre…
Már a seholban: otthon állok.
Nem valót, de igazat látok:
sárba taposott délibábot,
vesztébe viruló virágot.
Én maradok. A hírvivőknek
fel-felgyújtom a temetőket.
Homlokon lőnek… Megtehetik.
Mi ott égett, éjbe öregszik. |
