Mért hagytál itt a szavak csontrepesztő
csapdái közt, e vadorzó világban?
Acélkemény félelmem árnya nő
s hűvös hiányod csobban lent a sárban.

Lerágom érted lábam, mint a vad,
hogy halálomból csonkán, de kilépjek,
és engem-őrző kezeid szabad,
indás csendjébe rejtsenek a rétek.

Mert körülzártak már a hajnalok
s nincs más kiút a szavak szégyenéből,
csupán a fog... hogy torzzá szaggatott
lábam csonkján kiáltsak rád az éjből.

Biceg a föld. – Fejem felett a fákon
csattog a fény. Hát ülj le itt velem.
S öled csalitja rejtse csonkaságom
ez alvadt fényű, téli reggelen.