Kinn járt a szél és furcsa, hosszú
árnyak
bolyongtak, kúsztak, mint az esti
köd.
Egymáshoz bújtak reszkető faágak
álmosan ringó vén erdők fölött.
Csend volt a szó és elfutott az
ének
s fáradtan, félve hallgatott az
élet.
Oly végtelen volt minden s én, a
véges
kis porszem-ember, mint egy szórt
hahó,
társat keresve ballagtam s szegényes
ruhámra bundát pergetett a hó.
Repült pihésen, simogatva, könnyen,
arcomra szállt és víz lett, mint
a könnyem.
Aztán lepergett. . . elgurult a
hóban,
- kis jéggolyó, kis Glóbus, Jégvilág
-
És bennem, ott az eltévedt Hahó-ban
felzúgtak régi, nagy harmóniák,
hogy ember voltam, Krisztus arca
- hittem, -
s hogy ma hullott könny, kit elvesztett
az Isten.
A fák között egy jégkönny nagy lapáttal,
vállán a balta, itt belül a múlt,
Vitázva éggel, harcra kelve fákkal
. . .
Egy Istenkönny, mely messze elgurult.
És könnypergetve, árván, elveszetten
megyek s tán egyszer megtalál az
Isten |
