Fáy Ferenc 
Hontalan favágó dala 
Dinnyés József dalai
Kinn járt a szél és furcsa, hosszú árnyak 
bolyongtak, kúsztak, mint az esti köd. 
Egymáshoz bújtak reszkető faágak 
álmosan ringó vén erdők fölött. 
Csend volt a szó és elfutott az ének 
s fáradtan, félve hallgatott az élet. 

Oly végtelen volt minden s én, a véges 
kis porszem-ember, mint egy szórt hahó, 
társat keresve ballagtam s szegényes 
ruhámra bundát pergetett a hó. 
Repült pihésen, simogatva, könnyen, 
arcomra szállt és víz lett, mint a könnyem.

Aztán lepergett. . . elgurult a hóban, 
- kis jéggolyó, kis Glóbus, Jégvilág - 
És bennem, ott az eltévedt Hahó-ban 
felzúgtak régi, nagy harmóniák, 
hogy ember voltam, Krisztus arca - hittem, - 
s hogy ma hullott könny, kit elvesztett az Isten. 

A fák között egy jégkönny nagy lapáttal, 
vállán a balta, itt belül a múlt, 
Vitázva éggel, harcra kelve fákkal . . . 
Egy Istenkönny, mely messze elgurult. 
És könnypergetve, árván, elveszetten 
megyek s tán egyszer megtalál az Isten