És a nagy uccán könnyeiktől telik, 
Sóhajtásaikkal a szellőt szeldelik: 
Vajjon hol lehetnek nyugovó helyeik? 

Bújdosó társaink, be is elszakadtunk!
Ti künn sokan, mi honn kevesen maradtunk, 
Mintha a föld ketté nyilt volna alattunk !

Óh ! ha ketté nyílnék s betakarna minket , 
Vagy inkább mag gyanánt honfi erényinket, 
Vetéssé növelné magas érzelminket.

Amerre ők járnak, sehol sincs nyugalom, 
Emlékezvén reád minden lépten-nyomon, 
Életök egy szálon függ, s ez a fájdalom. 

Mert igazabb népet a világ nem látott; 
Mégis az ég, midőn ránk ostort bocsátott, 
Egész világon sem leltünk egy barátot ! 

Támadni kellene egy új Etelének,
E romlott világot hogy fenyítené meg, 
Súlyos csapásival öldöklő kezének. 

Mondván : ez a csapár lengyelek honáért,
E második csapás szép Olaszországért, 
A harmadik pedig tulajdon fajtámért!