Mégis tovább sikoltja átkát,
fertőjét, szennyét a nyomor,
mégis fagyos a szív s a lélek
még most is jéghideg, komor.

Fagyos lelkek honába jöttél,
havas mezőkön jég-úton
lépkedsz jóságfehér ruhádban.
Hogy didereghetsz, Jézusom!

Fázol, tudom, áldó kezedben
a béke ága megremeg.
S fázós hangon kérsz bebocsátást,
viszonzó jóság-meleget.

Nézd, engem is utadra zártak
visszhangtalan lélek-zenék,
fehér ruhám már szürke, ványadt,
mord árnyasan megyek Feléd,

de rám ismersz: a kincseimben
könyűid másait leled,
nyújtsd hát e kietlen magányban
felém áldó testvér-kezed.

Rád váró együtt-dobbanásul
fogadd el e vágyó dalom
s melengesd meg Te is szívem,
én is fázom, fázom nagyon.