Csoóri Sándor 
Száll, száll a füst
                            Czine Mihálynak küldöm
Dinnyés József dalai
Megöregedtem, száll a füst,
egyre messzebb a város széle,
egyre kevesebb út vezet
a szeles dombok tetejére.

Egyre kevesebb út haza,
az udvarba, a dohos házba,
hol csizma-múmiák feküsznek
a padláson, örökös nászban.

Mennyi szél, mennyi sír és mennyi
falomb kísért az úton eddig,
repülő ágak, repülő kövek,
hadonászó, zúzmarás senkik,

háborúk, melyekben én voltam
a győztes és a vesztes is,
Isten virágos zsoldosa,
kit körbezúg a nemezis.

 Fejem tűzvészben, holdsütésben
hányszor elárvult köztetek,
néha már csak egy csontszilánk volt,
test-hulladék, mely ellebeg,

el, el a jácint-színű űrben.
Nem is emlékszem semmi másra,
csak arra, hogy már nem vagyok
s hamu zuhog alá a fákra.

Drágáim, hol van már az égalj?
A hamus fák a földi kertben?
A messzeség és a határok?
Beállt a fagy a képzeletben…

Száll, száll a füst, mintha egy ország
télvégi lehelete szállna.
Valaki verset ír helyettem
egy temető fehér falára.