Jönnek sokan és nézik arcomat,
megsüppedt szemem elborulásait
nézegetik:
maradt-e bennem élet
a késsel rám támadó, mocskos Kéz
után,
a léleksebzés után maradt-e mosoly?
Szobám négy sarkából cigarettafüst
tekerőzik föl kígyózva a
tompa mennyezetre,
mint testvéri jelzőtüzeké.
Faluk üzentek így egymásnak némán:
mikor ölni és fosztogatni
zúdult a török.
Ottkint jegenye zúg s egy fáradt
utasgép araszolgat az égen
hazafelé.
Húznák szememet magukkal
ők is,
de nagy térségek nyílnak ki bennem
váratlanul:
hajdani ökörcsapásos mezőkön hadakozik
értem a végvári ősz. Hallom és látom:
szalma ropog, csont
ropog s fakó nádkúpok közt
fölriasztott tüzek csaponganak,
s űzött fácánok röppennek föl a
gazból vörösen,
mint lenyakazottakból a vér.
Nyitott sebemmel ott fekszem most
én is azon a mezőn.
Felhők jönnek rám és vágtázó, idegen
lovasok.
Hányadik testemet tapossák
újra bele
hazai földbe? Sár, ganyé, keserű
fű a számban.
S édes hazám földjétől öklendezem.
De érzem s tudom: rám talál majd
a szél,
hajammal elszalad s holtak
kezét
érintve visszatér újra.
S ez az érintés élni kényszerít
engem minden időben,
mint titkos megbízatás a gyöngéd
vértanúkat. |