Szobám négy sarkából cigarettafüst
 tekerőzik föl kígyózva a tompa mennyezetre,
 mint testvéri jelzőtüzeké.
Faluk üzentek így egymásnak némán:
 mikor ölni és fosztogatni zúdult a török.

Ottkint jegenye zúg s egy fáradt
 utasgép araszolgat az égen hazafelé.
 Húznák szememet magukkal ők is,
de nagy térségek nyílnak ki bennem váratlanul:
hajdani ökörcsapásos mezőkön hadakozik

értem a végvári ősz. Hallom és látom:
   szalma ropog, csont ropog s fakó nádkúpok közt
fölriasztott tüzek csaponganak,
s űzött fácánok röppennek föl a gazból vörösen,
mint lenyakazottakból a vér.

Nyitott sebemmel ott fekszem most én is azon a mezőn.
Felhők jönnek rám és vágtázó, idegen lovasok.
 Hányadik testemet tapossák újra bele
hazai földbe? Sár, ganyé, keserű fű a számban.
 S édes hazám földjétől öklendezem.

De érzem s tudom: rám talál majd a szél,
 hajammal elszalad s holtak kezét
 érintve visszatér újra.
S ez az érintés élni kényszerít engem minden időben,
mint titkos megbízatás a gyöngéd vértanúkat.