Nyár van; az ég felé is por száll
s csak a halottak mennek földbe,
sértetten, összecsukott szájjal –
Utánuk mentek tán örökre?

Vagy ott bujkálnak fától-fáig,
hol terepszínű zubbonyokban
a halál katonái járnak
s egy lepkétől is akna robban?

Ott, ott, ahol a bölcsők égnek
és az elhagyott fürdőszobák
tükreiben nézi magát a
boldog tűzvész? Ingrongyok, téglák

zűrzavarában? S ha ott vannak,
kit keresnek? A túszul ejtett
Istent vagy egy öklendő szájat,
mely vakolattal s vérrel telt meg?

Egy kertben állok, rücskös fák közt
s múlik életem, mint a hangyák
délutánja. Csak szégyenem nő,
hisz gyöngébb vagyok, mint a világ

egyetlen kése, háborúja.
Gyöngébb, mint ami sóvárogtat.
Sárga meggylevél pörög elém –
Az ősz küldi egy haldoklónak?

Vagy csak a versek üzengetnek
valahonnét, a Nap-közelből,
mint kárörvendő szökevények
az országhatár túlfeléről?