ami élet volt s fájdalom volt:
az ég süket fülein átfolyt.

Selyemharisnyák többet értek,
ha megpörkölte őket az ének,

a kamillával leöntött dombok,
ha mögöttük egy konty leomlott.

Évek, éveim, jobb lett volna
térdig járni a virágporban,

szeszpalotákban ferdén állni,
Magyarországot ködben látni,

ködben, hó mögött, hideg este,
lámpa-szemű macskákat lesve,

zenebonázni vagy csak bőgni,
hóban vérfoltot örökölni.

Jobb lett volna magamat lánggal
etetnem s nem politikával –

Hozsánna, rózsák, ti nagyfejű
virág-kutyák s hozsánna, tetűk!

támadjatok rám s marjatok vadul,
hadd nyögjek én is halhatatlanul,

sírjak, nyüszítsek, mint aki kihal,
számon a vihar zsoltáraival.