Én most már
magamnak,
végbefordultomban,
egy bűnöm ha tudnám,
rámondanám, jól van.
Ki van mérve, bőre,
a földre a vétek,
amennyit megrabol,
annyit ér az élet.
Vérbe van az mérve,
és vesszük azt véren,
amennyire enged
társunk s a szemérem.
Féled Istent félig,
s benn hagyod a részed,
gyáva szolgájaként
vakhitű egésznek.
Van pedig világból
annyi, mint az álom,
innen esik egyik,
több túl a határon.
De oda átvágni,
lehet, bűnnek vélik,
de károsabb lehet
itt maradni félig.
Magamon tanultam:
gyónni való minden,
ami velünk esik
az Istenen innen. |
Próbáltam
asszonynak,
próbáltam magamnak,
mondtam a falnak is,
nem tört rajta ablak.
Hova lettem volna?
Lettem volna széllé,
csak hogy megtaláljam
ki a többit élné - ?
Csak megátalkodtam
egyetlen hibában,
hogy nagyobbat hittem,
mint mennyire láttam.
De akit az egy sors
csak ide-felejtett,
sok fölös álommal
vigasztalva ver meg.
Lettem volna bár kő,
annak sem utolsó,
változó határon
kerékvető torzó.
Lettem volna akkor
tövig máris földben -
egy felét vesztettem,
mását örököltem.
A harmadik felét
értőn kiköböztem,
azt a sokadikat
elszámoltam közben. |
Több félből
a világ,
mint mennyire nézed,
egy része hulltával
a másik feléled.
Lettem volna ily mód
akár emberféle,
aki learatja,
mi felnő elébe.
De láttam magam lenn
magzani a fűben,
ezredik alakom
árnyékára dűlten.
Csodáltam, legyűrtem,
mintha némber volna -
a földet kell kirúgni
a mennyhez alóla.
Kívántam, féltem is,
hogyha odavesznék,
tovaragad múltán
a testbéli szentség.
Kasza- vagy kardélen
mássá még se lettem,
ellenség vagy asszony
itt talál kegyetlen.
Vár pedig ezerkét
jól megszolgált képem
világmindenségem
látatlan felében. |
