Oldalt és szemközt elkészült a fénykép.
Komoly karton és biztos ujjnyomat
őrzi személyem külsejét s kilétét -
akár egy tolvajt, nyilvántartanak.
Bűnöző lettem, mondhatni, hogy hájjal
simára kent, dörzsölt, sittes vagány.
Költeményeim alvilági bájjal
tündöklenek a versek tárlatán.
Hajolnom kell a csülkös smaszereknek,
akár a bődülő bivalyseregnek
lába előtt hajlong a gyenge fű,
s ha egyszer innét kikerülök végül,
hordozhatom majd ékes örökségül
s elül: büntetett előéletű.

AZ EMBER olykor úgy tud vágyakozni,
hogy égetőbben már nem is lehet.
Minden csak bánatát képes fokozni,
s fájó filmszalag lesz a képzelet.
Emlékezéssel szívig megrakodva
a kinti gerlebúgást hallgatom.
Hamuvá hull a hitvány cigaretta.
Aléltató fény ül az ablakon.
Falak ellen nincs eszköz védelemre -
szívom a kéklő füstöt émelyegve,
szétfoszlik az, akár a tűnt öröm,
s szálanként hull, fogyatkozik reményem.
De tűrni kell most könny nélkül,keményen.
S a kurta csikkel ujjam pörkölöm.

AZ ABLAKON nem száll ki még a füst sem,
falak között maradni kénytelen.
Ott kinn az ég vert kékszínű ezüstben,
itt kámzsa leng a kínos éjjelen.
Hurkot vető, nehézkes sóhajokból
bogos fonál és fénytelen szövet feszül.
Az ember még ha belegondol,
akkor sem lát a deszkában szöget,
s gyengén, gyanútlan ráhever a padra.
Az szárazon, szilárdan áll alatta,
lába nem inog, lapja nem hasad,
csak amidőn már régen rajta fekszik
borús hajnaltól bánatos napestig,
sajdít húsában szálkát és vasat.

KINN A VASÚTON gőzmozdonysikoltás:
tolatva fújtat egy tehervonat.
Gerincem mellett sajgó tífuszoltás.
Göcsörtós gondok űzik álmomat.
Az egyik társam álmában beszélget,
a másik jajgat, horkol. Vagy hörög?
Túlingerelt agysejtjeimhez érnek
zajok, neszek, mint érdes ércrögök.
Az álmatlanság nyűtt agyunk adója.
Mire elalszom, kishíján öt óra,
és megkezdődik, mert muszáj, a nap -
egy ajtóval odébbra, mint a többi.
Tudom: nem fog a kulcslyukon bejönni
szabadságom, sem a küszöb alatt.

KERESNI MINDIG túlsovány dolog,
s a sorsom az, hogy holtomig keressek.
Rabja vagyok annak, kit vádolok,
s oly furcsa így: fogolyként felperesnek.
Tehetség, elme, agyvelő, ideg
ne rezdüljön, ne szóljon, ne teremjen.
A tarka törvény művelőinek
félszava sincsen égő érdekembe.
Akinek nyelve nőtt, a sitten ül alul,
felül és négyoldalt bezárva.
Repedt reményét őrzi istenül
talán telik vagy két csomag dohányra
belőle. Foltos mennyezet alatt
tengő versem csak vézna vádirat.

ALIG PIHENT agyamban rajzanak
időtlen dolgok íratlan betűi,
száradó szárnyú, újszülött szavak,
s a fémnehéz időt kell egyre
tűrni mindenfelől. Az éles értelem
közel kiútat bárhogy is keressen,
már nem talál a vastag, vértelen,
komor falak közül, s mint szív a testben,
ülünk és lüktetünk tanácstalan
s kötjük magunkat kénytelen reményhez,
 így az időnek oly ringása van,
amit az ember vágtatásnak érez.
Dehát ez is csak játszi öncsalás,
hideg homokból készített kalács.

HUSZONEGY ÉVEM csöndben félretettem,
semmim sincsen, mégis csak veszthetek.
Nevem csak szó, személyem védhetetlen,
s mert nincs miért, ne védelmezzetek.
Vigaszt nem ád a józan magyarázat
a tény szilárd s a kurta szó kerek:
ürülékemmel egyszintre aláztak
e szennyvízlelkű névleg-emberek.
Létem körül szoros, szegelt a korlát,
s egy biztos van csupán: az egyszeregy.
Jó izmaim rugóit átkarolták
kérlelhetetlen külső kényszerek.
Hálószemek közé szorult a pályám,
s csak légy vagyok a pókok lakomáján.

ÍGÉRTEK ENYHÍTÉST, ha mást írok,
mondván: "hajolj s megnyílik majd a börtön"
de markolnak megdermedt mártirok,
úgy tiszta hát, ha sorsomat betöltöm.
Foszló csepűből megsodort zsineg -
göbös, kemény csomóvá hurkolóztam,
s szolgálok hitem eszményeinek
tetőtől-talpig szürke rab-darócban.
Nincs dolgom többé hűtlen pásztorokkal.
S bár sajgó talppal, kiszáradt torokkal
vonszolódom a fölvérzett úton,
kitartok végig, bárhová vezessen,
ha bárányomat így kell megkeresnem,
s terhelt erőm megtisztul majd, tudom.