a valót mondtam, nem a világot,
a szelet, nem a mozduló ágat,

csak úgy, ahogy a semmibe nézett
egy - ki tudja ki - és megébredt,

s ahogy fölnéz, hát sírástól
bugyborékol a rét, tűz táncol,

s zöld ág, leveles hasú kígyó
forgolódik, sziszeg a kíntól.

E dalokat el kell temetnem,
hogy dallá magamat tehessem –

ifjúságom kell megtagadnom,
hogy fiatal, s egyetlen maradjon

mert várjon virág, vagy csak a föld,
nem mindegy, hogy mit örököl:

csak, ami voltam, az leszek.
Nincs szebb és rettenetesebb.