mint én, mert ugyanaz a fa
ágán sarjadtunk valaha.

Ugyanaz, ugyanaz a vér
vert arcodért, vert arcomért.

Ugyanaz, ugyanaz a tej
delelt melleden, mellemen,

s az a kéz, ugyanaz a jobb
etetett meg és mosdatott.

Hát milyen álnokság, mi volt,
mi tőled így elpusztított?!

Mit vétett, mit vétkezhetett
szívem, hogy így száműzetett

tőled, hogy csak találgatom,
ki vagy, honnan vagy rokonom.

s ahogy beszélsz, a haj, a szem
-jaj istenem, jaj istenem, testvér,

csak testvér szólhat így,
ha tükrével találkozik.

S ahogy lépteid hallani,
bennem lépdelt így valaki.

De rád néz és fölujjong kezem:
Te vagy kezem! Te vagy kezem!

Rád néz és fölujjong a szám:
Arcod hazám. Szemed hazám,

és minden szerv: külön-külön
beszél, beszél: öröm, üröm,

fagy, kín, elkezd kiáltani:
Magad magamnak vallani.

Hajnal bánata, születés,
gyöngyvirág-verítékezés.

És mind szólal, és mind beszél,
a sírás, a csukló nevetés.

Tenned kéne már valamit,
el kéne halkulni kicsit,

halkulni, arcvonásnyira,
csupán csak dobbanásnyira,

csak te halld, csak te értheted:
éltem és csak most éledek.

Hát szólj rám: ne mondja ki szám:
Szebbnek szültél, mint az anyám!